Tivadar Pánczél

Pánczél Tivadar (Nagykőrös, 1930. július 17. – Pilisszentiván, 2016. október 13.) Szacsvay Imre-díjjal kitüntetett magyar református lelkész, Budapest XVI. kerületének díszpolgára.

1930. július 17-én született Nagykőrösön, háromgyermekes pedagógus családban. 1948-ban érettségizett a város Arany Jánosról elnevezett református gimnáziumában, 1955-ben, 25 éves születésnapján kötött házasságot az ugyancsak nagykőrösi származású Kovács Ágota gyógypedagógussal, Vassné Kovács Emőke logopédus nővérével.

Teológiai tanulmányait a fővárosban folytatta, majd a kápláni vizsgáját követően az első lelkészi állomáshelye Kiskunhalas volt. Egy év után, 1954-ben a budapesti Gyulai Pál utcai gyülekezetbe került, ahol két évet szolgált Farkas József mellett. 1956-tól közel fél évszázadon keresztül, a 21. század első éveiig tevékenykedett beosztott, majd később vezető lelkészként Budapest XVI. kerületében, a rákosszentmihály–sashalmi református gyülekezetben. Itteni lelkészi ideje alatt több számottevő felújítás történt az egyházközség templomán; a diktatúra által takaréklángra állított egyházi élet, a felnövő fiatal nemzedék istentelensége azonban aggasztotta, ezért jelentős energiákat fektetett az ifjúság evangelizálásába. Ennek keretében a feleségével ifjúsági konferenciákat kezdett szervezni balatonszemesi családi nyaralójukban, valamint ifjúsági órákat és a kéthavonta csendesnapokat tartottak, a hitükben döntésre jutottak megerősítésére. Jól jött az egyházközségnek, hogy a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat 1982-ben – a kiváló akusztikája miatt – bérbe vette a templomot, néhány komolyzenei hangfelvételek készítésének idejére; e bevételből újabb felújítások valósulhattak meg.

Feleségével együtt összesen 46 évet töltött Budapest XVI. kerületében, a rákosszentmihály–sashalmi református gyülekezetben. 1975-től 25 éven át, egészen 1999-ig ifjúsági konferenciák sorát szervezte a városrész fiataljainak, főként Balatonszemesen, 1988 és 1990 között pedig igen nagy számú erdélyi menekült fogadásában és megsegítésében vett részt. Ez utóbbi tevékenységet a Moszkva tér közelében található Csaba utcai gyülekezet lelkészének, Németh Gézának kezdeményezésére, az akkori református püspök, Tóth Károly jóváhagyásával vállalta magára, tekintettel ara, hogy a rákosszentmihály-sashalmi gyülekezet temploma, tanácsterme, parokiális épülete és kertje elég nagy befogadóképességűnek tűnt arra, hogy heti egy-két istentiszteleti alkalomra befogadja a Budapestre érkező református vallású erdélyi menekülteket.

1988. február 12-én kapott felkérést e tevékenységre az illetékes püspöktől, és 1990. február 9-ig szakadatlanul tartott e „mentőakció”, amit ezen a napon Tőkés László személyesen köszönt meg a számára. Az egyházközség segélyakcióját e két év alatt sokan támogattak nyugatról – Svájcból, Hollandiából, Ausztriából és Németországból –, elsősorban olyan településekről, ahonnan már régebben partnergyülekezeti kapcsolatokat építettek ki a romániai magyar, elsősorban protestáns gyülekezetekkel. Irányítása alatt – saját számításai szerint – körülbelül tizenötezer fő részesült összesen mintegy tizenötmillió forint pénzsegélyben, valamint ruha- és élelmiszer-adományban, mely utóbbiak mennyisége csak tonnában mérhető. Az első év végén a gyülekezet a Bethlen Gábor Szövetségtől Márton Áron-plakettet kapott, Nyárádszeredán pedig Bocskai-díjat, a közösségben végzett munkáért. Nyárádszereda mellett örömmel alakított ki gyülekezetközi kapcsolatokat a kalotaszegi Zsobok, Torda-Harasztos, vagy az Aranyos-menti Aranyosegerbegy gyülekezetével.

1989. június 16-án ő képviselte a református egyházat (Czövek Olivérrel) Nagy Imre újratemetésén.

Gyülekezetével kétszer járt a Hargitán is, ahol részt vett a Sikasszó-patak melletti Libán-magaslaton az egyik budapesti presbiter, Apostol Péter saját kezűleg, fából épített kápolnájának felavatásán, egy püspök és 15 erdélyi lelkész mellett. Ő maga több személyes elismerést is kapott, így többek között a Szacsvay Imre-díjat, amit az akkori ifjúsági ügyekkel foglalkozó miniszter, Surján László írt alá, később pedig megkapta a XVI. kerület díszpolgári címét és a Rákosszentmihályért emlékplakettet is.

2001. decemberében vonult nyugdíjba, s ezt követően, 2002-ben költözött Pilisszentivánra, ott élt élete végéig. Alkalomszerűen nyugdíjas éveiben is vállalt még szolgálatot, elsősorban Piliscsaba–Klotildligeten és Pesthidegkúton. 2010-ben könyvet jelentetett meg arról a két évről, amikor több ezer erdélyi menekültnek segített új életet találni Magyarországon; a könyv bemutatója 2010. május második vasárnapján a rákosszentmihályi templomban zajlott, a kiadványt Szabó István püspök, valamint Németh Zsolt és Kovács Péter országgyűlési képviselők méltatták; közreműködött a rendezvényen Faragó Laura énekművész és Lantos Antal helytörténész is.

2016. október 13-án hunyt el pilisszentiváni otthonában, 49 évi lelkészi szolgálatot maga mögött tudva, házasságának 61., életének 87. évében.

• Út az elnyomásból a szabadságba – A menekülőket befogadó egyház. 2010.

• Gyászszertartása a fasori református templomban

• Síremléke Pilisszentivánon