Ormos Imre

Ormos Imre (Budapest, 1903. május 27. – Budapest, 1979. február 26.) kerttervező, a mezőgazdasági tudományok doktora (1960), Kossuth-díjas (1962) egyetemi tanár, a kertművészet és a kerttervezés iskolateremtő professzora. Ormos Imre 1926-ban szerzett műkertészi, majd 1939-ben kertésztanári diplomát a Magyar Királyi Kertészeti Tanintézetben. A kerttervezés és alapozó, kiegészítő tantárgyainak oktatása Magyarországon az európai országok többségét messze megelőzve 1896-ban kezdődött. A tanintézetben ekkortól tanították a kertek formai kialakításának elveit, módszereit és a növényalkalmazás akkori szabályait: elméleti dísz- és tájkertészetet, valamint kertek és kerti építmények tervezését, amely ismeretek első oktatója Révész István volt 1915-ig. Ezeket az ismereteket azután önálló diszciplínává formálta Rerrich Béla építész-kertművész, aki 1914-től a tanintézet rendes tanára lett, majd igazgatója volt és oktatta az általa kifejlesztett, a „Kertművészet” és a „Kerttervezés” című tantárgyakat. Ormos Imre is Rerrich Béla tanítványa volt, aki a tehetségével és a szorgalmával kitűnt, s főként a kerttervezési munkáival szerzett különös elismerést. Rerrich ki is szemelte őt és 1931-ben levélben felkérte, hogy legyen a tanársegédje, de Ormos akkor külföldön dolgozott. Rerrich korai halála után Mohácsy Mátyás, a tanintézet igazgatója, az akkor 29 éves Ormos Imrét hazahívta (levelében szinte „hazarendelte”), hogy folytassa tovább Rerrich munkáját.

Ormos Imre, oklevelének megszerzése után az Unghváry László Faiskolai Rt.-nél kertépítőként, majd irodavezetőként dolgozott. A cég megbízásából két évet töltött Törökországban, ahol Ankarában kerteket tervezett, többek között Kemal pasa megbízásából, megtanult törökül és fejlesztette francia nyelvtudását. 1929-től 1932-ig Bécsben a Helenium kertépítő cégnél volt alkalmazásban, ahol tervei kivitelezését is irányította, s e munkája mellett megtanult németül, beiratkozott a bécsi Műegyetem építész szakára, több szakmai publikációt jelentetett meg osztrák szaklapokban és tanulmányutakat tett Németországban és Franciaországban. Itt érte Mohácsy Mátyás meghívása, hogy 1932-től tanítson a Kertészeti Tanintézetben. Ekkor feladva külföldi megbízatásait, hazatért.

A „Kertművészet” és a „Kerttervezés” tárgyak oktatását, ahogy elődje, Ormos Imre is egyedül látta el, munkáját közvetve két rajztanár segítette. A tanítás mellett maga is tanult. 1939-ben a tanintézetből létrejött aKertészeti Akadémia, s annak keretében megalakult a Kertművészeti Tanszék, amelynek a friss diplomás Ormos lett az első vezetője, egyben egyetlen oktatója. Ebben az időben még minden növendék tanulta a kerttervezési és a kertművészeti tárgyakat, minden hallgató készített kertépítészeti terveket és vizsgázott az elméleti ismeretekből. Ormos azonban tudta, hogy jó tervezői adottságok kifejlesztéséhez ennél intenzívebb, műhely jellegű, kiscsoportos foglalkozásokra van szükség. Ezért 1943-ban – amikor a tanulmányi időszakot négy évre emelték, s az akadémia Kertészeti és Szőlészeti Főiskola néven működött tovább – a lehetőséget kihasználva meghirdette a Kerttervezési szakszemináriumot, de az önálló kertépítészeti szak létesítésének gondolata is ekkor merült fel benne először.

Sokan jelentkeztek a szemináriumára, de Ormos csak azokat vette fel, akikben elegendő tehetséget látott. Ezzel a kiválasztott tankörrel azonban nagyon intenzíven foglakozott. A szemináriumi órákról, amelyek néha a késő estig is elhúzódtak, nem lehetett kimaradni. Számos kiváló diplomamunka készül irányításával kerttervezési-zöldfelületrendezési témában. A tájépítész szakma ezt a momentumot tekinti a szakterületi végzettség első hazai megjelenésének. Ezért a Magyar Építész Kamara táj- és kertépítészeti tagozata a legkorábbról azokat fogadja be és azoknak biztosít tervezési jogosultságot, akik Ormos szakszemináriumának hallgatói voltak.

Ormos nemcsak tanított, de folyamatosan végzett tervezési munkákat és szakcikkeket írt. Tervezői felfogása, térkompozíciós elvei képzettségénél, ismereteinél fogva eltért elődjétől. Az építész Rerrich szabályos geometriájú, tiszta mértani alakzatokban formált kertjeit egységes, tömbszerű, homogén növényültetésekkel foglalta építészeti fegyelmezettségű térbeli keretbe. A kertész alapképzettségű, ökológus szemléletű Ormos a sokrétűen változatos - eltérő habitusú, lombszínű, virágú, illatú, de térkompozíciós szempontból és élőhely igényeik szerint jól összeillő - növényekből, többnyire lendületes vonalú alaprajzzal, eleve kerti tereket komponált. A telepített növényzet Ormos terveiben mintegy feloldotta, fellazította a kerti architektúrát. Minden, ami épített a kertben, legyen feszes, rendezett, de az adott helyhez ökológiailag jól illeszkedő növényzet ezt festői laza és oldott formában keretezze - vallotta. Közel öt évtizedes tervezői munkássága kiterjedt a budai villakertektől a történeti kertek rekonstrukciós tervein át a balatoni üdülőtáj zöldfelületi rendszeréig, s a közel kétszáz megvalósult terve egy korszakot meghatározó nagy ívű alkotói pálya tanúbizonysága, ami a magyar tájépítészet szellemiségének máig meghatározó tényezője.

Mohácsy Mátyás a fiatal oktatókat arra biztatta, hogy szerezzenek második oklevelet és doktoráljanak. Ormos Imre ezt is vállalta, és elhatározta, hogy elődjének építész képzettségétől és ebből fakadó beállítottságától eltérően - fiatalkori elképzelései szerint - a Pázmány Péter Tudományegyetemen művészettörténet-esztétika-filozófia szakon szerez oklevelet. Be is iratkozott és 1944-ben egyetemi tanulmányait befejezve, a kor neves filozófusánál, Brandenstein Béla professzornál védte meg esztétikai témájú doktori disszertációját.

A Kertművészeti Tanszék oktatóinak létszáma a feladatokkal együtt, lassan fokozatosan nőtt. Ormos 1941-ben lett egyetemi nyilvános, rendes tanár, de az oktatást 1945-ig egyedül látta el. 1941-ben meghívta végzett tanítványát, a később meghatározó szerepű Möcsényi Mihályt tanársegédnek „arra az esetre, ha túléljük ezt a háborút”. De a háború még tartott és Möcsényi Erdélyben katonáskodott, így aztán csak 1945-ben lépett be a tanszékre Jaskiewitz István főiskolai intézeti tanárral együtt.

1945-ben a nagy múltú, addig önálló főiskolát becsatolták a Magyar Agrártudományi Egyetem (MATE) szervezetébe, amelynekKert- és Szőlőgazdaság-tudományi kara lett. Ormos ekkor széles körű tananyagfejlesztő munkába kezdett, amit aztán folyamatosan végzett. 1945 és 1970 között mintegy félszáz jelentősebb tankönyve, jegyzete, szakcikke látott napvilágot, amelyek közül legfontosabb és máig meghatározó szerepet játszó munkái a „Földméréstan és kerttechnika” (1947), valamint a „Kerttervezés elmélete és gyakorlata”(1955) című, 72 íves, több kiadást megélt tankönyv, amely máig alapműnek számít, Ormos professzor szakterületi tevékenységének esszenciája.

1949-ben kezdeményezésére és vezetésével létrejött a Kerttervezési Tanszék és Intézet összesen 10 munkatárssal. A Tanszék által gondozott tárgyak összetétele, óraszáma folyamatosan változott-fejlődött, ami jól jelzi a törekvést az önálló szak indításához szükséges tananyag és felkészültség fokozatos kialakítására. 1952-re fokozatosan 12 főre nőtt az oktató személyzet száma, ami később, 1970-ig 15 főre emelkedett.

Ormos professzor emberi nagyságának, munkája tudományos színvonalának, tekintélyének köszönhetően a MATE Kert- és SzőlőgazdaságtudomanyiKar dékánja, később, 1953-ban az ismét önállóvá vált Kertészeti és Szőlészeti Főiskola igazgatója, majd 1968-ban a Kertészeti Egyetem rektorhelyettese lett. A vezető beosztásból fakadó feladatait rendkívüli körültekintéssel, bölcsességgel látta el, különösen azokat, amik kollégák, munkatársak, hallgatók sorsát, egzisztenciáját érintette, ez pedig az ötvenes években fokozott jelentőséggel bírt. Embert próbáló időszakban volt egyetemi vezető, amikor a külső politikai ráhatásokat erős belső meggyőződéssel és az intézmény iránti elkötelezettséggel ki tudta védeni.

Ormos már az 50-es években javasolta a táj- és kertépítészeti ismereteknek szakmérnöki formában megszervezett oktatását (2 éves tájmérnöki képzés 1955, kerttervezési szakirányú továbbképzés 1956), de ezeket akkor nem engedélyezték. Az önálló kertépítészeti szak szervezésére 1962-ben javaslatokat terjesztett be, amelyeknél főleg a 15 éves lakásépítési programhoz, ill. a növekvő városokhoz kapcsolódó zöldfelületrendezési feladatok megoldásához szükséges, speciálisan képzett szakemberek iránti igényekre hivatkozott.

A szak létrehozására végül az 1963/64-es tanévben került sor. A kertészmérnök képzés ettől kezdve két szakon: a termesztési szakon és a kertépítészeti szakon folyt. Az I. évfolyamon az oktatás mindkét szakon még egységes tanterv alapján történt, csak a II. évfolyamtól vált szét a két szak. A kertépítészeti szakra az induló tanévben a II. és III. évfolyamra 15-15 hallgatót vehettek fel, azaz felmenő rendszerben összesen harmincan lettek kerttervezési szakosok. A következő 3 tanévre 20-20 fő beiskolázását engedélyezték, azzal, hogy három év elteltével felülvizsgálják a képzést, és hogy a végzettek el tudnak-e helyezkedni. El tudtak.

Ettől kezdve évente 15-20 fő nyert felvételt a kertépítészeti szakra és megkezdődött a tananyag és a tantervek folyamatos fejlesztése.

A szak indításához létszámot és költségkereteket nem adtak. A tanszéknek az adott keretekből kellett kigazdálkodni a szakon folyó képzés költségeit. Lehetővé tették azonban meghívott, külső előadók alkalmazását és ennek pénzügyi fedezetét biztosították. Ormos ismertségével és tekintélyével elérte, hogy a tanszék oktatói mellett elsősorban az Építőipari Műszaki Egyetem (a mai BMGE) legkiválóbb tanárai és nagy tervező és kivitelező vállalatok vezető szakemberei kapcsolódtak be az oktatásba.

1969-ben a Főiskola jogutódjaként létrejött Kertészeti Egyetemen a képzés az addigi 4,5 év helyett 5 év lett, s ez alkalmat adott arra is, hogy a két szak tanterve szétváljon. Az önálló szak indításának kieszközlője is Ormos Imre volt, aki már 1967-ben kidolgozta az ötéves táj- és kertépítész képzés tantervét, ezt csak elő kellett vennie a fiókból. Ekkor már a kertépítészeti szakra külön történt a jelentkezés és a felvétel és a képzés az első évtől kezdve önálló tanterv szerint folyt. A végzettség megnevezése azonban változatlanul „kertészmérnök” maradt, a szak megjelölésével. A felvehető hallgatói létszám sem nőtt, sőt egyes években 12-15 főre csökkent. Az illetékes főhatóság nem bízott abban, hogy ezekre a szakemberekre szükség van. Az idő azonban Ormost igazolta.

Ormos Európa-szerte ismert szaktekintély volt, sokat tett azért, hogy iskolája nemzetközileg ismertté, elismertté váljon. Vezetése alatt a tanszék 38 külföldi tanszékkel, kutató intézettel és szakmai szervezettel volt intenzív kapcsolatban. Arra buzdította végzettjeit is, hogy vegyenek részt a nemzetközi tervpályázatokon, írjanak nemzetközi folyóiratokba. Fontosnak tartotta a nemzetközi szakterületi szövetségekben való részvételt. Sikerült elérnie, hogy a magyar kertépítészek a Tájépítészek Nemzetközi Szövetségének (IFLA) tagjai lehessenek. Ez akkoriban különösen jelentős hazai, egyben nemzetközi eredménynek számított, hiszen a „keleti blokkból” Magyarország volt az első, aki az IFLA tevékenységében részt vett. A magyar táj- és kertépítészet nemzetközi elismertségének komoly jelzője, hogy Ormos Imrét az IFLA Nagy Tanácsa tagjává akkreditálta.

Ormos Imrének az oktatás és a kerttervezés mellett két magánéleti szenvedélye volt: a zenehallgatás és az olvasás. Szerette a klasszikus zenét, rengeteg hanglemeze volt. Amikor éppen nem ment koncertre, esténkén a késő éjszakába nyúló olvasás előtt lemezeket hallgatott. Első könyvét ötéves korában kapta. Ennek belső oldalára egy 1-es számot és egy ’O’ betűt írt. Ez aztán szokásává vált és élete vége felé már a többezres sorszámnál járt, könyvei között nagyon sok verseskötettel.

Ormost számos kitüntetése mellett életművéért, alkotói és oktató munkája elismeréseképpen 1962-ben Kossuth díjjal tüntették ki. Ezt örömmel, megelégedéssel nyugtázta, de nem tekintette valami lezárásának. Élete végéig dolgozott, oktatott, tervezett, cikkeket írt és ha kérdezték, nagyon bölcs véleményt mondott ügyekről, tervekről, programokról; mindenben tájékozott volt.

1979-ben, hosszas betegség után hunyt el.

A Táj- és Kertépítészeti Szak létesítésének 25 éves évfordulója alkalmából 1988-ban Ormos Imre Emlékérmet alapítottak. Az Emlékérem azon kiváló tájépítészek életmű-díja, akik a szakterületen évtizedeken át kiemelkedő oktatási tevékenységet folytattak, tudományos eredményeket értek el, illetve akiknek szakmai-közéleti, szakigazgatási,szakirodalmi, tervezői, építési vagy egyéb gyakorlati munkássága országosan vagy nemzetközileg elismert.

2003-ban, Ormos Imre születésének 100. évfordulóján szobrot emeltek emlékére a Budai Arborétumban.

• A házikertek berendezése (Bp., 1941)
• A kerttervezés története és gyakorlata (Bp., 1955)
• Kertészeti földméréstan és kerttechnika (Bp., 1957)