Funk Pál
Quick Facts
Biography
Funk Pál, művésznevén Angelo (Budapest, 1894. január 31. – Budapest, 1974. december 13.), eredetileg Pinkász Pál a XX. századi magyar fotóművészet egyik meghatározó alakja, fotóművész, filmoperatőr és divattervező. Olasz származású felmenői között számos művész akadt, dédapja, Alessandro Angelo a bécsi Hofburg freskóinak alkotója, a szájhagyomány szerint Gioachino Rossininek is tervezett díszleteket. A család művész tagjai híres előd tiszteletére vették fel az „Angelo” művésznevet. Felesége Misley Anna az Operaház magántáncosnője volt. A kor legnevesebb festő- és fényképész műtermeiben tanult, és Budapesten kívül Párizsban és Amszterdamban volt műterme. Operatőrként közel tíz évig filmezéssel is foglalkozott, és Kertész Mihály (Michael Curtiz) mellett is dolgozott segédoperatőrként és rendezőasszisztensként. Részt vett az első magyar hangosfilm munkálataiban is. Párizsban divattervezőként is bemutatkozott. Szakmai szervezői tevékenysége is kimagasló volt, számos szakfolyóiratban publikált, és fotóakadémiát is szervezett. Fényképei a legrangosabb kiállításokon szerepeltek, és számos nemzetközi díjat nyert velük. A második világháború alatt a Gestapo fogságába esett, és csak szerencsével sikerült megszabadulnia a biztos haláltól. Budapesti műtermét 1951-ben államosították. Ekkortól a Budapesti Fényképészek Kisipari Termelő Szövetkezetében (a későbbi FÉNYSZÖV-ben) dolgozott. A kor viszonyaihoz igazodva igyekezett beilleszkedni az új szerepébe, de a „sztahanovista” „kiváló dolgozó” álcája mögött - késői képei szerint – megkeseredett, és elfordult az emberektől és az emberábrázolástól.
Munkássága
Funk Pál tízévesen kezdett el fényképezni, de művészeti tanulmányai nem korlátozódtak a fotográfiára: 1910-ben a müncheni Carl Bauer festőiskolájába járt, majd Hamburgban a Dührkopp-műteremben Petersnél, Berlinben pedig Nicola Perscheidnél, Párizsban Reutlingernél, Londonban Marcus Adams és E. Hoppe műtermében részesült képzésben. 1914-ben hazatért Franciaországból, majd az első világháború alatt négy évet töltött a fronton. Hazatérve Székely Aladár budapesti műtermében helyezkedett el első segédként, majd néhány sikertelen próbálkozás után 1919-ben megnyitotta első saját műtermét a Vilmos császár út 14. szám alatt. Nem sokkal később már ismét Párizsban és Nizzában fényképezett, majd egészen 1938-ig Párizsban és Amszterdamban dolgozott, időszakos műtermeiben.
1923-ban Párizsban divat- és jelmeztervezőként is bemutatkozott. Gyakorta szerepelt élőképek rendezőjeként is.
A filmezésbe már a tízes években belekóstolt, 1916-tól dolgozott Kertész Mihállyal, majd évente több hónapot töltött a Franco-British Film Co. forgatásain. Dolgozott a Metro-Goldwyn-Mayer stúdióiban is, olyan nagy nevű művészekkel, mint Rex Ingram, Erich Pommer, Fritz Lang, Alexander Wolkoff, Ernst Lubitsch, Harry Lachman.
Egyes források szerint ő forgatta az első hangosfilm próbafelvételt az általa Magyarországra hozott első hangosfilm berendezéssel. Az első kereskedelmi film forgatásában is közreműködött, 1927-ben. Ennek az operatőre Eiben István volt. Egyes források szerint hét, mások szerint több mint tíz évig dolgozott rendszeresen mozgóképpel.
Több mint hetven előadást tartott a magyar fotográfiáról, a modern fényképészet esztétikájáról, a portré- és aktfényképezésről. 1927 ás 1937 között tucatnyi tanulmányt írt a Fotóművészeti Hírek szaklapba, 1934-től 1938-ig a Magyar Fotográfia egyik szerkesztője volt.
A műtermi fényképészet mellett jelentős részt vett a szakmai szervezetek létrehozásában és működtetésében is. Részt vett a második világháború után a magyar amatőr fényképészeket tömörítő szövetség, a MADOME működésében, és 1956-ban alapító tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének is.
1937-ben aranykoszorús mesterré avatták. A fényképészek oktatásában is fontos szerepet vállalt, több mint ötven tanítványa volt, és ő volt a fényképészmester-vizsgabizottság elnöke is. 1945-ben meghirdette az Angelo Fotó Akadémiát is, ahová igyekezett a kor leghíresebb, legjobb fényképészeit meghívni.
1951-ben államosították a stúdióját, ekkortól egyszerű szakmunkásként, a Budapesti Fényképész Kisipari Termelő Szövetkezet tagjaként dolgozott – ugyanabban a műteremben. Angelo igyekezett eleget tenni a kor elvárásainak, a szövetkezet sztahanovistája lett, kiváló dolgozó elismerést is kapott, de a munkája mellett egyre többet fényképezett a saját örömére, művészi hajlamai kielégítésére. Neki, aki pályafutása során több mint 450 000 embert fotózott le, a késői képein nincsenek élő alakok, képi világa szürreálissá és idegenné vált.
Díjai, kitüntetései
1920-tól vett részt különböző kiállításokon, pályázatokon, és „megszámlálhatatlan” díjat, érmet nyert „a világ minden tájáról”. 1926-ban az egyik akkori legrangosabb szervezet, a Royal Photographic Society of Great-Britain is a sorai közé fogadta. Jellegzetes etikettje, aláírása feltűnt szinte minden magyar képes újság fotói között, és a világ legismertebb lapjaiban is. Képeit közölte a Vanity Fair, a Harper’s Bazaar, Die Dame, a Berliner Leben, a Motion Pictures, vagy éppen a Berliner Illustrírte Zeitung. Korának legismertebb alakjairól készíthetett portrét. Modelljei között olyan jelentős személyek akadtak, mint Charlie Chaplin és Pablo Picasso, Bartók Béla vagy Gustav Mahler. 1924-ben a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetsége aranyéremmel tüntette ki, és elnyerte a Magyarország aranykoszorús fényképészmestere címet is. 1927-ben Ausztria állami aranyéremmel tüntette ki, 1937-ben itthon lett ismét aranykoszorús mester. 1956-ban a MADOME arany jelvénnyel jutalmazta. 1958-ban a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség (EFIAP) tüntette ki, 1961-ben pedig Franciaországban nyerte el a Daguerre–Niépce-érmet. 1969-ben ismét Franciaország tüntette ki a Honoraire Excellence (Hon. EFIAP) díjjal.
Munkássága során folyamatosan részt vett pályázatokon, kiállításokon, gondosan elkülönítve a kisipari és művészeti tevékenységét.
Stílusa
Korai képeire a festői stílus jellemző. Nagyméretű brómolajátnyomatainak nagy része a Magyar Fotográfiai Múzeum tulajdonában található. Később kísérletezőbbé vált, különféle torzításokkal, kémiai manipulációkkal a szuggesztív képek felé fordult, majd ezt követte egy tárgyilagosságra törekvő, realista korszaka. Idős korára elfordult az emberektől, és a tárgyak, anyagok apró részleteiből kibontakozó, elvont formák és fényhatások absztrakciói váltak a fő témájává.
Megítélése
Funk Pál igen színes egyéniség volt, akiről a hajdani FÉNYSZÖV-ös munkatársai annak ellenére nagy tisztelettel és szeretettel szólnak, hogy elmondásaikban egy befelé forduló, mogorva ember képe rajzolódik ki. Kettőssége: a szövetkezeti műteremben dolgozó sztahanovista, és a magánszférájában kivirágzó fotóművész nem egy művészkedő kisiparost takar, hanem valódi alkotót, aki igyekszik a környezetének is megfelelni, a saját fennmaradását biztosítani. Éppen e kettőssége miatt még a saját adatközlései sem mindig megbízhatók. Kincses Károly, az életrajzírója így ír erről:
„ | Nincs könnyű dolga az életrajzírónak. Angelo rendkívül színes egyéniség volt, aki körül történtek a dolgok, ráadásul ellenségei, irigyei is szép számmal akadtak, akik terjesztettek róla egyet s mást, némi alappal vagy csak úgy. Mindezek tetejébe ő maga sem volt megbízható, számtalanszor átírta élete történetét, néha egy-egy cikk kedvéért, máskor politikai megfontolásokból, félelmekből, talán megfelelésvágyból vagy szolgalelkűségből, mint alább következő, 1964-es önéletrajzából is kiviláglik. Ha figyelmesen olvassuk fordulatait, figyeljük szóhasználatát, legalább annyit tudunk meg ebből a kor viszonyairól, mint magáról a fotográfusról. „Budapesten, 1894-ben születtem. Apám szállítmányozási vállalatnál raktárnok volt, kis fizetéssel, fizikai munkás, anyám házivarrónő volt, krajcáros munkával, nehéz körülmények között nevelték négy gyermeküket. Tízéves koromtól magam kerestem meg kenyeremet. Érettségi bizonyítványom van. 1910-ben Münchenben két éven át Prof. Carl Bauer világhírű portréfestő növendéke voltam, aki ingyen tanított. Majd Berlinben Nicola Perscheidnél, Párizsban Reutlinger műtermében, Londonban Hoppe nagymesternél, Budapesten az első háború alatt Székely Aladárnál másfél évig dolgoztam. Az első magyar játékfilmek forgatásakor, a film őskorában 1916-ban Kertész Mihály asszisztense és filmoperatőre voltam. 1919-ben fotóműtermet nyitottam, a fehérterror elől külföldre menekültem. 1927-ben visszajöttem rövid időre Budapestre, az első hangosfilm-felszereléssel az első próbafilmet forgattam Eiben Istvánnal. 1938-ig évenként 10 hónapot dolgoztam Franciaországban ismert nagy rendezőkkel és filmproducerekkel. Feleségem Misley Anna az Operaház volt magántáncosnője. Magyarországi tartózkodásom alatt a szakfényképészmester-vizsgáztató bizottság elnöke voltam. 1923 óta veszek részt nemzetközi művészi fotókiállításokon. 1937-ben koszorús mesterré avattak. A 20-as, 30-as évek leghíresebb személyiségeit, művészeit fotografáltam Európában. Több mint 30 szakmai, esztétikai előadást tartottam. Növendékeimnek száma hosszú pályám alatt kb. 50. A második világháború alatt, mint üldözöttet 1944. szeptember 1-jén Heim [ti. Hain] Péter elfogatott, az akkori svábhegyi kis Majestic foglya voltam, majd átadtak a Gestapónak, hosszú hetek szenvedései és gyötrelmei után szerencsés véletlen folytán megmenekültem a biztos haláltól. 1951-ben önként léptem be a Budapesti Fényképészek Kisipari Termelő Szövetkezetébe, amelynek ma is tagja vagyok. 1955. április 4-én Szövetkezetünk Sztahanovistája, 1962. november 21. óta a Szövetkezeti Ipar Kiváló Dolgozója vagyok. A szocialista munkaversenyben állandóan résztvettem. Budapest, 1964. január 31. Funk Pál Angelo.” Mi minden történhetett ezzel a nagyon tehetséges, a maga korában híres és elismert emberrel, ha félelemtől, vagy ki tudja mitől befolyásolva, hetvenesztendősen ilyen summázatát kényszerül adni életének! | ” |
– Kincses Károly |
Hagyatéka máig is részben feldolgozatlan, de az eddig ismertek is a legnagyobb magyar fotográfusok közé sorolják. Jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, hogy Kertész Andor, aki André Kertész néven lett világhírű, egyik interjújában a saját stílusát Angeloval összevetve határozta meg.
Források
A szócikk legfontosabb forrása Kincses Károly: Angelo. Kecskemét: Magyar Fotográfiai Múzeum. 2002. , amelyet az alábbi, felhasznált források idéznek: