Ferenc Viosz

Nemesvitai Viosz Ferenc Lajos (Andráshida, Zala vármegye, 1861. október 4. - Nagykanizsa, Zala vármegye, 1918. június 11.) jogász, a nagykanizsai járás főszolgabírája 1896 és 1918 között, megyebizottsági tag, a zalamegyei nemesi pénztár választmányának tagja, a Polgári Hadi Érdemkereszt II. osztály tulajdonosa, a "Zalamegyei Gazdasági Egyesület" tagja, földbirtokos.

A Zala vármegyei nemesi származású nemesvitai Viosz családban született. Édesapja, nemesvitai Viosz Lajos (1836-1869), andráshidai földbirtokos, a "Zalamegyei Gazdasági Egyesület" alapító tagja, édesanyja, a nemesnépi Marton családból való nemesnépi Marton Zsófia (1842-1900) asszony volt. Apai nagyszülei nemesvitai Viosz Imre (1787 -†? 1850. után, 1856. előtt) táblabíró, földbirtokos, és a miskei és monostori Thassy család sarja, miskei és monostori Thassy Mária (1797-1873) úrnő voltak. Anyai nagyszülei nemesnépi Marton József (1797–1858) jogász, táblabíró, alszolgabíró, andráshidai birtokos, és verbói Szluha Rozália (1816–1883) asszony voltak. Viosz Ferenc keresztszülei zokoli és illyefalvi Csutor Imre (1813–1891) Zala vármegye alispánja, és felesége hottói Nagy Johanna (1818-1902) voltak. Egyik apai nagynénje, nemesvitai Viosz Pálné szarvaskendi és óvári Sibrik Irén (1832–1879) földbirtokos asszony, aki Deák Ferencnek, a haza Bölcsének az elsőfokú unokatestvére volt, mivel szülei Sibrik Bálint (1796–1873), földbirtokos és rákosi Boros Mária (1808–1873) asszony voltak. Viosz Ferenc egyetlen édestestvére, nemesvitai Viosz Mária (1863-1935), boldogfai Farkas Imre (1860-1895), hagyárosi birtokosnak a felesége volt.

Viosz Ferenc, egészen korán, már 8 évesen, elvesztette az édesapját; édesanyja, nemesnépi Marton Zsófia, saját férje kérésére, férjhez ment annak a legjobb barátjához, a boldogfai Farkas családból származó, boldogfai Farkas Ferenc (1838-1908) boldogfai birtokoshoz, aki később a vármegye számvevője és pénzügyi számellenőre lett. Édesanyja második házassága révén, féltestvére volt boldogfai dr. Farkas Istvánnak (1875-1921), Sümeg város főszolgabírájának, illetve vitéz boldogfai Farkas Sándor (1880–1946) ezredesnek, a Zala megyei vitézi rend székkapitányának is. Farkas Ferenc (1838-1908) Viosz Ferenc mostohaapja lett, valamint egyben gyámja és nevelője; habár nem vér szerinti, a saját apjának tekintette.

Középiskoláit Veszprémben és Győrött, az egyetemet Budapesten végezte. Pályafutását Zala vármegye szolgálatában kezdte, 1887. január 1.-je és 1888. január 15.-e között a letenyei járás szolgabírája lett. 1888. január 15.-étől 1892. december 11.-éig a pacsai szolgabíró volt.

Az 1890. május 4.-én Zalaegerszegen zajlott „Zalamegyei Gazdasági Egyesület" évi közgyűlésén, Viosz Ferenc pacsai lakós kérvényezte, hogy néhai édesatyja Viosz Lajos úr után az alapító tagságot ráátruházni. A közgyűlés a kérelemnek helyet adott és az alapitó tagságot néhai Viosz Lajosról, annak utódára, Viosz Ferenc úrra átruházta.

1892. december 11-én, 30 éves korában, már a novai járás főszolgabírája volt, tisztség, amelyet 1896. május 12.-éig töltött be. Ezután, 1896. május 12.-én, a nagykanizsai járási főszolgabírói hivatal élére választották meg és ezt a hivatalt látta el haláláig, amely 1918. június 11-én következett be. Édesanyja végrendelete szerint, Viosz Ferenc örökölte meg a Marton kastélyt, amely Andráshidán volt, és onnantól fogva Viosz-kastélyként ismerték.

1901. augusztus elején Jozsef főherceg gyorsvonattal Nagykanizsara érkezett hivatalos látogatósban; az állomáson fogadására megjelentek a többi kozt Jankovich László dr, gróf zalai főispán, Vécsey Zsigmond nagykanizsai polgármester a városi hatóság élén; Tóth László királyi törvényszéki elnök, nemesvitai Viosz Ferenc fószolgabíró, valamint Csertán Károly zalai alispán; számos beszéd után, a főherceg távozott másnap. A látogatása szervezését nagy részben Viosz Ferenc főszolgabíró intézte. A 20. század elején zajlott alkoholellenes mozgalomnak lelkes előharcosa volt a vármegyében és ezen a téren emiatt nagy jelentőségű érdemeket szerzett. 1907. július 9.-én Viosz Ferenc főszolgabíró a nagykanizsai járás „alkoholellenes bizottság“ megalakítására hívta össze járásábeli jegyzőket és más egyéb alkoholellenes mozgalombeli személyegeket, akik az "Alkoholellenes Szövetséget" képviselték, a zalai alispán rendeletével élve; Viosz Ferenc azt jelentette ki, hogy: "magam személyesen is, úgy hivatalos utón, mint társadalmi utón teljes készséggel nyújtok segédkezet, ezen egész nemzedéket a vagyoni romlás és erköcsi veszélylyel fenyegető alkoholismus megtörésére". Hosszas reklám kampányok után, Viosznak a mértéktelen alkoholfogyasztást jelentősen sikerült lecsökkenteni a jársásán belül. Amikor Csány László szobrát kívánták felállítani Zalaegerszegen és nagy lelkesedéssel kezdtek pénzt gyűjteni, a vármegye főszolgabirai erősen munkálkodtak, ahhoz, hogy több társasági rendezvényen szerezzenek pénzt: nemesvitai Viosz Ferenc, nagykanizsai, Mayer István, novai, pálfiszeghi Pálffy László pacsai és főleg Karácsony Kálmán, tapolcai főszolgabirak mulatságokat valamint ünnepélyeket szerveztek járásukon az 1910-es években.

Az első világháború nagy káosza alatt sikeresen kormányozta a járást; 1917. augusztus 2.-án mivel Nagykanizsa lakossága hosszú ideje nem fért hozzá a liszthez cirka 400 főből álló tömeg a főszolgabírói hivatal elé vonult, ahol egy pár percig lármásan tüntetett; négy-öt tégladarabot a nyitott ablakon át bedobálhattak, mire a katonaság jött, és a tömeget az utcából kiszorította. Az élelmiszer hiányt hamarosan Viosz főszolgabíró megoldotta és a rendet visszaállította a városban.

Viosz Ferenc igen szorgalmas és tevékeny egyénisége után vármegyeszerte ismert volt és fel is szólították az alispáni szék pályázatára, amelyet azonban elhárított magától. Tagja volt a magyar nemesi pénztárnak, a vármegyei Gazdasági Egyesületnek, valamint elnöke volt a nagykanizsai Kaszinónak is.

Viosz Ferenc egészen haláláig viselte a nagykanizsai főszolgabírói tisztséget: 1918. június 11.-én, Nagykanizsán hunyt el a Batthyány utcai 14.-es szám alatti nyolc szobás házban Nagykanizsán. A ingatlan 1903-ban Viosz Ferenc főszolgabíró birtokába került, aminek eredményeként ide költözhetett a főszolgabírói hivatal (halála után a család eladta a házat, és a vármegye csak 1927-ben vásárolta meg magán tulajdontól. 1918. szeptember 9.-én az újonnan megválasztott nagykanizsai főszolgabíró nagymányai Koller István vette át a hivatalt.

1899 decemberében Viosz Ferenc eljegyezte Dervarics Irmát; 1900. január 21-én Zalatárnokon, vezette oltárhoz egyházasbüki Dervarics Mária Anna Rozália (*Zalaegerszeg, 1878. augusztus 5.–†Budapest, 1958. június 15.) kisasszonyt, egyházasbüki Dervarics János (1845-1905) szentkozmadombjai földbirtokos, és Tivolt Vilma (1854-1898) lányát. Násznagyok voltak: a vőlegény részéről miskei és monostori Thassy Lajos (1857–1925), a zalaegerszegi járás főszolgabirája; a menyasszony részéről egyházasbüki Dervarics Imre (1842–1910) kilimáni nagybirtokos. Koszorús lányok voltak: koppányi Háry Klarissze (1882–1931), a majdani dr. garamszeghi Géczy Imréné; egyházasbüki Dervarics Gyöngyi (1878–1969), a majdani kopacseli Boér Sándorné; egyházasbüki Dervarics Gizella (1884–†?), a majdani koppányi Háry Dezsőné; és boldogfai Farkas Margit (1888–1972), a majdani dr. udvardi és básthi Udvardy Jenőné. Az egyházi esketést Töreky Árpád, udvari pap végezte. Viosz Ferenc és Dervarics Irma házasságából született:

• nemesvitai Viosz Györgyi Mária Vilma (*Nagykanizsa, 1901. augusztus 15.–†Budapest, 1999. október 28.). Férje, Sebestyén-Kováts István (1895–1959).
• nemesvitai Viosz Ferenc Lajos Imre (*Nagykanizsa, 1904. október 30.–†Budapest, 1969. március 27.) okleveles gazda. Felesége, nemesnépi Marthon Erzsébet Mária Magdolna (*Zalaegerszeg, 1903. május 23. – † ?).