István Garai

Garai István (Nagyölved, 1915. szeptember 12. – Budapest, 2008. október 25.) tanár, költő.

1915. szeptember 12-én született a mátyusföldi Nagyölved községben, a Felvidéken. Gimnáziumi éveit Érsekújvárban, egyetemi tanulmányait először Pozsonyban, a Komenský Egyetemen, majd 1938-tól, az északi területrészek visszacsatolása után, Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végezte. 1941-ben kapta kézhez magyar-szlovák szakos tanári diplomáját. Tanított Dunaszerdahelyen, Ipolyságon, majd a délvidéki Bács-Petrőcön, és Békéscsabán.

1947-ben Békéscsabán kötött házasságot, amelyből egy fia született. 1948-ban „Mesekirály” című kötete miatt elítélték, és két évet Szegeden, a Csillagbörtönben töltött. Szabadulása után megözvegyült, s Kőszegre, majd Esztergomba, végül 1954-ben Siófokra került. Itt újra megnősült, s ebből a házasságából egy fia és két lánya született.

Kezdetben kályhafűtőként, dekádelszámolóként és bérelszámolóként dolgozott, egészen 1964-es rehabilitálásáig. Ekkor térhetett vissza a katedrához. A siófoki Perczel Mór Gimnázium magyar-latin szakos tanára lett egészen 1977-es nyugdíjba vonulásáig. 1984-ben költözött családjával Budapestre, ahol 2008. október 25-én bekövetkezett haláláig élt és alkotott.

Első versei tizenhét éves korában jelentek meg, s tizenkilenc évesen már ismert költő volt a Felvidéken. Versei mellett kritikákat, karcolatokat és különféle témájú cikkeket is írt. Első kötetét 1944-ben, Bács-Petrőcön jelentette meg, Kibontakozás címmel. Még ugyanebben az évben, újabb három kötete jelent meg Életem huszadik őszén, a Májusi eső és A nyugatra szálló fellegekhez című. Ez utóbbi kötetét az újvidéki ügyészség erőteljes háborúellenes hangja miatt elkobozta. Mindezek ellenére ekkor még úgy tűnt, hogy pályája felfelé ívelőben van. Ennek bizonyítéka, hogy 1946-ban Csordulatig, 1947-ben Lángoló erdők, s 1948-ban, a már említett Mesekirály címmel újabb kötetei láttak napvilágot. Ez utolsó azonban, amelyik a határon túli magyarság védelmében készült, jó időre elvágott körülötte minden lehetőséget. 1949 és 1958 között egyetlen verse sem jelenhetett meg. Újabb kötettel csak 1970-ben állhatott elő Siófokon. Ez a Pannonia ékkövénél címet viseli. Az alcímben egyfajta „balatoni kalendárium”-ként aposztrofálta az összeállítást.

Saját bevallása szerint legtermékenyebb időszaka kezdődött ekkor. Ezt bizonyítja az a további 30 kötet (!) is, amely ez után jelent meg. Természetesen a hosszú és kényszerű hallgatás időszaka nem telt tétlenül, s ennek köszönhető ez a gazdag termés. Garai egyébként is „könnyű-tollú” költő volt a szónak abban az értelmében, hogy a legnehezebb témákról is könnyedén „kanyarintott” néhány strófát.

A Balatonhoz való kötődése mindvégig megmaradt. Ezt mintázza az évekkel a Budapestre költözés után megjelent Májusi dal Anakreonnal c. kötete (1992) is, amely szintén balatoni témájú verseket tartalmaz.

Költészetében a szerelem, a barátság, és a természet szépségei mellett, mindig nagy hangsúlyt kapott a költői hivatástudat, valamint a magyarság sorsáért érzett felelősségvállalás. A szülőföld mint állandó élményanyag van jelen, de írt a Pannon-tájról, börtönéveiről, az 1956-os forradalomról is verseket, sőt próbálkozott képversekkel és szabadversekkel is. Egyéniségének egyedi hangját azonban latin versei adták meg, ebben csúcsosodott ki kivételes látás- és kifejezésmódja. Bár több latin nyelvű verse jelent már meg az évek során, tényleges feltűnést az 1970-ben, a franciaországi Vita Latina című folyóiratban egyszerre megjelent négy verse keltett. Innentől kezdve gyakorlatilag folyamatosan közölték különféle latin nyelvű folyóiratok a verseit, mint a már említett Vita Latina, a Vox Latina, a Memento Audere Semper, illetőleg a Latinitas.

Sorra jelentek meg bilingvis kötetei, s az értő kritikák külföldi és hazai lapokban egyaránt. Az igazi nagy áttörés azonban sohasem következett be. Mind a siófoki „végeken”, mind budapesti otthonában társtalan, s elhallgatott maradt élete végéig.

A Petrarca-koszorú

Költői pályájának megkoronázásaként 1975-ben, a Petrarca Tanulmányok és a Petrarca Irodalmi Díjak Nemzetközi Központja, elismerő oklevéllel, 1978-ban pedig a Petrarca-díj ezüst babérkoszorújával tüntette ki. Tevékenységéért Rómából elismerő diplomát kapott.

1997-ben szülőfaluja, Nagyölved díszpolgárává választotta.

Fordításai közül egy Baudelaire vers a gimnáziumok III. osztályos latin nyelvkönyvébe is bekerült 1981-ben. A IV. osztályosban pedig két saját versét lehetett olvasni latinul és magyarul is.

Garai István emléktáblája a siófoki Perczel Mór Gimnáziumban

• Kibontakozás. Bács-Petrőc, 1944
• Életem huszadik őszén. Budapest – Bács-Petrőc, 1944
• Májusi eső. Budapest – Bács-Petrőc, 1944
• A nyugatra szálló fellegekhez. Budapest – Bács-Petrőc, 1944.
• Csordulatig. Békéscsaba, 1946
• Lángoló erdők. Békéscsaba, 1947
• Mesekirály. Békéscsaba, 1948.
• Pannonia ékkövénél. Balatoni kalendárium. Siófok, 1970
• A nyugatra szálló fellegekhez. 2. kiadás. Siófok, 1971.
• A Szabadság Harmóniája. Siófok, 1971
• Vaskoszorú. Siófok, 1972.
• Szépszavú elődeim. Siófok, 1975
• Miserere. Budapest, 1975
• Euterpé védelmében. Budapest, 1977
• Az Ízisz-emlők himnuszából. Budapest, 1977
• Pectore forti. Elszánt szívvel. Siófok, 1980 (Bilingvis)
• Bakonyi zászlóalj. Budapest, 1980
• Caerculeo sub divo Pannoniae Italiaeque. Rómadicsérő, Budapest, 1984 (Bilingvis)
• Végvári gyaloghadnagy. Budapest, 1987
• Ditirambus a mustármagról. Budapest, 1988
• Filia Mursellae. Mursella lánya. Budapest, 1990 (Bilingvis)
• Vasrács és boltív. Budapest, 1990
• Duna-völgyi jeremiád. Budapest, 1991
• Tiszta lelkek zendülése. Budapest, 1992
• A szülőföld zsoltára. Budapest, 1992.
• Májusi dal Anakreonnal. Budapest, 1992.
• Pompéji katona. Budapest, 1994
• Ignavia propraetorum. A helytartók gyávasága. Budapest, 1994 (Bilingvis)
• Erkélyközi tárgyalások. 1994
• Ébressz kürtös virradatkor. Budapest, 1995
• Kankalin tűzesőben. Budapest, 1995
• Léted irgalmas kelyhe. Budapest, 1995
• Hazai Rodostó. Budapest, 1995
• A lélek őrtüzeivel. Budapest, 1996
• Sebet kapott a Föld szíve. Budapest, 1996
• A száműzött krónikás. Budapest, 1997
• Lángja kicsi mécseseknek. Flammae parvae lucernarum. Budapest, 1998 (Bilingvis)
• Vígasztaló enyéimnek. Budapest, 2000
• A jó pásztor nyugvóra tér. Budapest, 2001

• Tölgyesi József: Garai István. Veszprém, 1987
• Bartusz-Dobosi László: Újkori pokoljárás és temetetlen álmok (Garai Istvánnal). In: Balatoni Kagylók, 1996 (I. évf.) 1. sz. 17-21. o.
• Bartusz-Dobosi László: Siófok költője (Garai István Petrarca-díjas költő halálára). In: Somogy, 2009. március, (XXXVII. évf.) 1. sz. 77-78. o.

• Bartusz-Dobosi László: A sáncokon kívül. Szubjektív monográfia Garai Istvánról. Berzsenyi Társaság, Kaposvár, 2015. ISBN 978 963 8440 37 2