Éva Pasteiner

Pasteiner Éva (Rozsnyó. 1915. március 14. – Kismarton, 2006. október 26.) Jékely Zoltán költő első felesége. Második férje Takács Jenő zeneszerző volt.

Felvidéki értelmiségi családból származott. Nagyapja Rozsnyón volt patikus, egyik nagybátyja, Pasteiner Iván az Egyetemi Könyvtár igazgatója volt Pesten, a másikat, Pasteiner Gyulát meg úgy tartják számon, mint a magyarországi művészettörténet megalapítóját.

Pasteiner Éva ügyvéd édesapja elesett az első világháborúban, ezért édesanyja egyedül nevelte föl. Éva előbb az Egyetemi Könyvtár, majd a Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársaként dolgozott Budapesten.

1943-ban elvált Jékely Zoltántól. 1944-ben Pécsett Weöres Sándor mutatta be Takács Jenő zeneszerző és zongoraművésznek, az ismeretségből pár hónap múlva házasság lett.

Míg a szovjet csapatok be nem jöttek Pécsre, Éva asszony a Dunántúli Tudományos Intézet könyvtárában dolgozott, mint tudományos munkatárs.

„Összegyűjtöttünk minden könyvet, folyóiratot, kisebb-nagyobb írást, ami a Dunántúllal foglalkozott. Az oroszok mindent feldúltak, szétszórtak.”

– Visszaemlékezés

1948-ban férjével elhagyta Magyarországot. Olaszország, Svájc, Ausztria után Takács Jenő a cincinnati egyetemre kapott meghívást; 1970-ig az Amerikai Egyesült Államokban éltek. Éva a gyermekkórház kutatólaboratóriumában helyezkedett el. A teratológia (a születés előtti torz képződmények tudománya) területén szép pályát futott be, mint tudományos munkatárs. Az osztrák-magyar származású Dr. Warkany (Várkonyi) József mellett dolgozott, aki a bécsi orvosi képzést képviselte Amerikában. Majd visszaköltöztek Európába, Cinfalván (Siegendorf, ma Ausztriához tartozik), férje szülőfalujában telepedtek le.

Takács Jenő (akivel 61 éven át élt boldog házasságban) így nyilatkozott róla:

„Nemcsak csinos és szép, de hallatlanul művelt, okos, mondhatni: bölcs asszony, s jó a humora is. Kifinomult művészi ízlése és amellett gyakorlati észjárása van. Nem könnyű életünk során többször rendezett be kettőnk számára új lakást: először Pécsett, később a vándorévekben Rómában, Velencében, Grundlseen, Svájcban, Amerikában, majd Cinfalván. Akárhova vetett a sors bennünket, egymással mindig magyarul beszéltünk. Mindenütt rövid idő alatt új otthont teremtett, ahol nyugodt körülmények között tudtam dolgozni. Kitűnően szervezte háztartásunkat, baráti összejöveteleinket. Emellett a maga tudományos munkájában is kiváló eredményeket ért el. Derűs kedélyével, vidám egyéniségével, széleskörű és megalapozott kulturális ismereteivel baráti körünkben is nagy tekintélynek örvend. Nagyon sokat köszönhetek neki. Ö tartotta kezében a mindennapi élet gondjait, az ügyintézést, az adminisztratív munkát. Mindig, minden helyzetben számíthattam rá, s számíthatok rá ma is. Az élet legnehezebb időszakaiban sem csüggedt el soha. Törekvéseimet mindig támogatta. Zenei ötleteimet, új kompozícióimat is neki játszottam el először - s érdekeltek lényegrelátó kritikai észrevételei, mert bár nem gyakorlati muzsikus, jó ítélőképessége és csalhatatlan művészi érzéke van. A képzőművészetekhez és az irodalomhoz is ért. Segítségének köszönhetem a zeneszerzői tevékenységem nagy részét, mert olyan légkört tudott teremteni, mely az alkotó munkát elősegítette, ösztönözte.”

– Részlet a Takács Jenő élete és munkássága c. műből

2006-ban hunyt el Cinfalván. Sírja férjének sírjával együtt (aki 2005-ben halt meg) a templom mellett található.

• Változások a tudományos könyvtárak tisztviselői létszámában 1943-ban - EPA
• Csorba Győző levele Takács Jenőhöz és Évához